Nicholas Saunderson

A vak matematikusok közül talán legismertebb Nicholas Saunderson.

Született Angliában, 1682. január 20-án és meghalt 1739. április 19én.

Egy éves korában vakult meg himlő következtében (más források szerint vakon született, valamint olyan források is vannak, melyek szerint nyolc évesen vesztette el látását).

Tanulmányait az ingyenes iskolában, a Penistone Gimnáziumban végezte, ahol francia, latin és görög nyelvet tanult és kiváló zenész is lett. Majd tovább folytatta tanulmányait.

Cambridge-ben volt egyetemi tanár 1711-től, de ő maga nem tanult a Cambridge egyetemen.

Nicholas Saunderson algebrai műveletek végzésére alkalmas saját tervezésű tapintható készüléket szerkesztett, amelyet később más vakok is használtak. Érdekes, hogy Saunderson optikával is foglalkozott, a lencsék szerepéről, a világosság és a színek természetéről, a szivárvány jelenségéről értekezett. Saundersont a királyi társaság tagjává választották.

A Bayes-tétel felfedezése továbbra is vitatott téma a matematika történetében. Noha biztos, hogy Thomas Bayes ideje előtt fedezték fel, számos prioritást élvező versenyző létezik, köztük Saunderson is. Abban az időben a matematikai kutatások nagy részét magánlevelezés  és szóbeli megbeszélések útján végezték, nem publikációk által, így nem maradtak fent bizonyítékok a jövő kor részére.

 Saunderson volt a legvalószínűbb felfedező, kissé illeszkedve a valószínűségi kérdéshez, valószínűnek tűnik, hogy a kérdést soha nem oldják meg teljesen, hanem valószínűségi hitként maradnak Saundersonnal és másokkal szemben.

Saunderson életét szó szerint sötétben élte, de erős fényként jelent meg az angol matematika történetében a newtoni időszak utáni Cambridge-ben (Newton helyét ő vette át a katedrán).

Saunderson kiváló oktató és professzor volt, aki nem használta a szemét, hanem megtanította másoknak az övék használatát.

Napjainkban három vak kortárs matematikusról tudni, mind egyetemi tanár Franciaországban. Egyikük, a 11 éves kora óta vak Emmanuel Giroux, kiemelkedő matematikus, hatvan fős laboratórium igazgatója a Lyon-i École Normale Supérieure-ben. Különösen a kontakt geometria nagy tételének demonstrációjáról híres. Az ilyen vak matematikusok létezése megcáfolja az empirista víziót, miszerint az agy üres lap, amely az érzékszervi tapasztalatok hatására telik meg. Valóban, hogyan tudná egy vak ember ilyen korlátozott tapasztalatokkal megalkotni ugyanazokat az elvont fogalmakat, ha agyában már nem lettek volna meg azok az áramkörök, amelyek képesek e fogalmakat generálni, legalábbis hipotetikusan? Ahogy Emmanuel Giroux A Kis Herceget átfogalmazza: „mindazt, ami a geometriában alapvető, csak a szellem látja jól, a szemnek láthatatlan.”.

Ha az agykéreg szervezését a tapasztalat határozná meg, akkor a vak matematikusnak, aki mindent a tapintás révén tanult meg, olyan agyterületeket kellene aktiválnia, amelyek nagyon különböznek a látó matematikus által a matematika művelése közben használtaktól. Ezzel szemben a neuronális újrahasznosítás elmélete azt jósolja, hogy a matematika idegi áramkörei rögzítve vannak. Az ezirányú kutatások ez utóbbit erősíti meg. A vak matematikusok, amikor „látják”, mit jelent egy matematikai tétel, ezt ugyanazokkal a fali és homloklebenyi áramkörökkel teszik, mint egy látó matematikus.

Az érzékszervi tapasztalatok itt nem játszanak szerepet: csak ez az áramkör képes újrahasznosulni a matematika művelésére. Vakoknál az általában a látásnak szentelt nyakszirti kéreg nem marad inaktív: új funkcióknak szenteli magát, beleértve a fejszámolást és a matematikát is. Született vakok esetén az átszervezés még nagyobb fokú, mivel látókérgükben, teljesen váratlanul, a beszélt nyelv grammatikájára adott válaszok is megfigyelhetők, akárcsak a Broca-területen.

Az elvont válaszok jelenléte a vakok látókérgében továbbra is elméleti vita tárgya: valóban újrahasznosítás, vagy ama képlékenység (plaszticitás) rendkívüli bizonyítéka, amely a kéreg teljes újjászervezéséhez vezet? Úgy tűnik, hogy a mérleg nyelve az idegsejtek újrahasznosításának hipotézise felé leng ki, különösen azért, mert a látókéreg korábbi szerveződése nem törlődik el teljesen. Valójában megtartja kapcsolatainak és idegi térképeinek szerveződését, miközben átirányítja őket más területekre. Mivel a látókéreg nagyon nagy, sok benne az olyan terület, amely nemcsak a matematikára és a nyelvre, hanem a Braille-írásban rögzített betűkre és számokra is reagál, továbbá tárgyakra, helyekre, állatokra ... és ezek a kategóriák általában a kéreg hasonló helyein találhatók, függetlenül attól, hogy látó valaki, vagy nem. Az agy „postafiókja” például

szinte ugyanott helyezkedik el egy látó olvasónál és egy vak embernél, aki megtanulta a Braille-írást. Úgy tűnik, hogy ennek a régiónak a funkcióját nagymértékben meghatározzák a nyelvi területekkel való kapcsolatok.

Újabb részlet a készülő könyvemből.

Jacob Bolotin

1888-ban született egy chicagói szegény zsidó Lengyelországból bevándorló családban. Az emberek által a vakok képességeinek lebecsülése és előítéletek ellen küzdött, hogy tanulhassanak orvosnak, sőt dolgozhassanak is az orvosi pályán.

Huszonnégy évesen végezte el az orvosi egyetemet, így ő lett a világon az első vakon született orvos. Orvosként különösen elismerték a szív- és tüdőbetegségekkel kapcsolatos szakértelmét. Bolotin számos nyilvános beszédet tartott, hogy előmozdítsa a vakok foglalkoztatását és teljes társadalmi beilleszkedését. Amikor Jacob Bolotin 1924. április 1-én – harminchat éves korában – meghalt, ötezer ember vett részt a temetésén.

Úgy vélem látóként is elég nehéz napjainkban is elvégezni egy orvosi egyetemet, vakként meg még nehezített a tanulás, pedig léteznek elektronikus könyvek, jegyzetek és jegyzetelni + dolgozatokat írni is lehet számítógépen. Gyakorlatilag nagyából minden tananyaghoz hozzáférhet a vak tanuló is az egyetemen.

Nos gondoljunk egy kicsit bele, milyen lehetett, akkor, amikor nem volt még számítógép, Braille írógép, diktafon, hangos könyv és egyáltalán semmi; így kellett tanulnija Jacob Bolotinnak és ezen felül első vakként megküzdenije a tanulókkal és tanárokkal egyaránt, mivel nem volt még ő előtte senki, aki járt volna orvosi egyetemre.

De, akkor minek köszönhető, hogy még is orvos lett?

Volt egy erős és szerető családja, akik támogatták, rendkívül okos, elszánt és kitartó volt, valamint erős hite volt önmagában

Tizennégy évesen keféket, majd később írógépeketárult, hogy megtudjanak élni, mivel heten voltak testvérek.

Tizenhat éves korában ő volt az egyik legjobb írógép értékesítő, ezért behívták az elnök hivatalába, hogy gratuláljanak neki.

A diploma megszerzése után újból meg kellett küzdenie a vizsgán, hogy praktizáló engedéllyel rendelkező orvossá váljon. Hónapokig egy irodában élt, ahol egyetlen beteg sem jött.

Tehetsége bebizonyosodott az illinoisi Frances Willard kórházban végzett gyakorlata során. Egy fiatal nő betegségét legalább három másik orvos tévesen diagnosztizálta, amikor Jacob Bolotin megvizsgálta és azonnal felismerte a súlyos szívbetegséget. Amikor Jacob megvizsgálta a fiatal nőt, megdöbbent, hogy hallja az elzáródott szívszelep határozott morgását. Lehet, hogy téved? Lassan az ujjaival a mellkasán végig tapintott. Bőre izzadt és nyálkás. Ismét a fülét a szívéhez szorította. Nem volt kétséges a diagnózis.

Ismerve az embereket nem meglepő módon az orvosi társadalom nem fogadta be. Hónapokig önkéntes orvosként dolgozott egy tuberkulózisos betegek intézetében, de ennek ellenére se vette fel az intézmény.

A betegek szerették őt, és az orvosok gyakran konzultációra hívták őt, de vakságára hivatkozva nem fizették ki a neki járó orvosi szolgáltatásaiért járópénzt. Ő nem adta fel, hanem folytatta a hivatását a gyógyítást; az akadályok nem gyengítették, hanem egyenesen megerősítették kitartását, ami idővel meg is hozta számára a kívánt sikert.

Végül Dr. Jacob Bolotin elismert szív- és tüdőszakértővé vált, nem csak Chicagóban, hanem a világ minden táján.

Aktivista is volt. Sokat tett azért, hogy kaphassanak esélyt a vakok is a munkaerő piacon, csökkenjen az előítéletesség, elfogadják a látássérülteket és a vak emberekben ne a vakot, hanem az embert lássa a többségi társadalom. Híresen jó szónok volt és az újságoknak is nyilatkozott.

A készülő könyvben velem megtörtént sztorikat is mesélek. Most ebből olvashattok egy részt.

Baleseteim

Annak ellenére, hogy mozgalmas gyerekkorom volt és felnőttként is sokfelé járok, sok mindent csinálok, szerencsére nem sok baleset ért életemben. Azok, amik mégis történtek, keverednek bennem, hogy pontosan melyik mikor volt. A kisebbeket, mint kézvágás, borotválkozás közbeni megvágás, nyáron láb elvágás vagy szomszéd kerítésébe való beleakadás, nem említem, hiszen ezek mindennaposak. Azt az esetet sem, amikor egy unokatestvérem szemen lőtt házi készítésű nyíllal, hiszen vak lévén, nem fenyegetett a veszély, hogy megvakuljak. :) Azonban volt néhány jelentősebb eset, amikre mindig emlékezni fogok.

Tizenéves, általános iskolás voltam, amikor a családom egyszer fényképészhez készülődött, mert nem volt fényképezőgépünk, de szerettünk volna családi fotókat. Úgy volt, hogy előtte még elmegyünk a nagyszüleimhez, aztán hazamegyünk átöltözni és onnan tovább a fényképészhez. De végül nem jutottunk el, mert én fát kezdtem hasogatni a nagyszüleimnél, hogy segítsek nekik, ami balesetben végződött. A tuskóra feltettem a fát és hogy ne mozduljon el, a bal lábammal ráléptem. De mivel nem láttam, hogy pontosan hol van a tuskó, rávágtam a lábujjamra a baltával. Szerencsére nem lett nagy bajom, nem vágtam le a lábujjamat, csak eltörtem. Az ügyeletről kórházba küldtek, ahol tetanuszt és fekvőgipszet kaptam, majd hat hét után, járót. Ennél az esetnél az volt érdekes számomra, hogy szinte nem fájt a lábam, pedig korábban azt hittem, hogy egy baltaütés mindig nagyon fájdalmas. Másrészt maga a gipsz volt érdekes, mert azt akkor láttam életemben először.

Egy balesetemnek, ami kamaszként történt, nyoma is maradt a homlokomon. Futottam az utcán egy unokatestvéremmel és hátulról belerohantam egy biciklibe, amit nem láttam. Szétnyílt a homlokom, nagyon vérzett. De mivel, mint minden férfi, féltem a kórházi összevarrástól, a kapcsozást választottam. Most sem tudom, hogy jól döntöttem-e, ez ugyanis nem gyógyult be teljesen, örök jegy maradt a homlokomon. Egy szexepil, ami egy férfinek nem árt, ha van, de azért mégiscsak jobb, ha nincs.

Volt egy sportbalesetem. Vakfociztam és ott történt, két lépésben. Először szájon talált egy labda. Ez vakon teljesen kiszámíthatatlan dolog, mert nem láthattam, hogy felém repül, így teljesen váratlanul ért. Elzsibbadt mind a két ajkam, de hősiesen folytattam az edzést. Pár perc múlva jött a második felvonás, amikor egy focis társam nekem futott és szétnyílt a bal szemöldököm. Egyedül mentem az Árpád kórházba mentővel, azaz Marcipánnal, a vakvezető kutyámmal. Nagyon rendesek voltak velem a mentősök és az ügyeleten is. Összevarrták a szemöldökömet, kaptam egy tetanuszt, csináltak koponya röntgent is. Amíg vártam a mentőre, hogy hazahozzon, Marcipánt simogatták a nővérek, beszélgettünk, viccelődtünk, jól éreztük magunkat. A mentőt hiába vártam, nem jött, ezért éjfélkor hívtam taxit és azzal mentem haza. A tetanusz helyét sokáig éreztem, nem úgy, mint a fahasogatás utánit.

A legnagyobb balesetem óriási szerencsémre nem történt meg velem. Egy vasúti felüljárón mentem át, de a végén, időben nem fordultam balra és még egy lépést akartam előre tenni, amikor hirtelen megéreztem, hogy nincs talaj az elől lévő lábam alatt, hanem a semmibe lépek. Mint kiderült, a felüljáró végéről hiányzott a korlát egy darabja. Pont ott, ahol én nem kanyarodtam be a lefelé vezető lépcső felé. Halálfélelmet éreztem. Visszarántottam a lábamat, majd baj nélkül lejutottam.

Részlet a könyvből.

Járda

Többször előfordult velem, hogy este nyugodtan sétáltam a sötét kabátomban azzal a tudattal, hogy a
járdán megyek. Aztán hirtelen nagyon közelről dudálást és fékezést hallottam. Felment a pulzusom és a sofőröké is. Valahol joggal kérdezték ilyenkor felemelt
hanggal, hogy miért nem a járdán közlekedek, miért az úton. Nos azért, mert nem volt a járdának padkája és vezetősávja sem. Így letévedtem a járdáról az
útra úgy, hogy észre sem vettem. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy az ilyen járdák életveszélyesek a vakok számára. A megfelelő járdaszél nem lekerekített.
Így le kell lépni róla, illetve fel kell lépni rá, emiatt tudják észrevenni a vakok, hogy mikor van vége a járdának illetve az úttestnek. A lekerekített
szélű járda a vakoknak életveszélyes, habár a mozgássérülteknek éppen ez a járdatípus kedvező Véleményem szerint a zebráknál a járdáknak az egyik fele
lekerekített, a másik része nem lekerekített lehetne. Így a látássérültek és mozgássérültek összefogva hatékonyabban érvényesíthetnék érdekeiket. Ez is
bizonyítja, hogy amit egy látássérült ember evidensnek tart, az a látóknak – információ híján – kérdéses vagy nem egyértelmű. A járdaszél megtalálásánál
nagy jelentőséggel bír a vezetősáv is. Ez nem napjaink találmánya, hiszen az első vezetősávokat Japánban készítették az 1960-as években. A vezetősáv célja,
hogy a vak emberek a járdán közlekedve információt kapjanak, amit a talpukkal vagy a fehér bottal érzékelnek, ez a vakvezető kutya számára is jelzés lehet.

Magyarországon két féle jelet használnak a vezetősávoknál. Az egyik a hosszú bordázott sáv, ami egyenes és az irányt jelzi, hogy merre kell menni a járdán,
míg a másik a kör alakú, gombócszerű kiemelkedésekből álló jelzés, ami az úton bekövetkező változásra hívja fel a figyelmet, ha elágazáshoz, bejárathoz,
zebrához vagy járdaszélhez ér az ember. A jeleknek ki kell emelkedniük a járdából, mert a mélyesztett sávok nem érzékelhetőek és nem tisztíthatók jól.
Tapasztalatom szerint a fehér műkő vezetősáv a legjobb, mert az tartós, járás és meleg hatására nem kopik el, míg a legrosszabb a gumiból készült sáv,
mert hamar elkopik és így szinte nem is érzékelhető.

Az egyik fő problémának azt találom, hogy nincs egységesítve a vezetősávok mérete, anyaga és színe.
Több helyen van vezetősáv a járdán, de mivel túl keskenyek, nem emelkednek ki eléggé és nem egyértelműek a rajta lévő jelzések, így a vakok számára észrevehetetlenek.

Még egy részlet a készülő Láthatatlanul c. könyvből.

Akadálymentes korlát

Történhet baleset egy lépcsőn?
A válaszom határozott igen, ezt tapasztalatból tudom.
De mindig csak olyan lépcsőn, amit ismerek, ahol már jártam. Mert ott gyorsan haladok, szinte futok. Az ismeretlen lépcsőn meg lassan, óvatosan
megyek. A legemlékezetesebb eset, amikor megütöttem magam, az is egy ismerős lépcsőn történt. Fogtam a korlátot és gyorsan mentem. Azt azonban nem tudhattam,
hogy egy ott lakó néni kitett egy óriási virágcserepet, aminek nekifutottam. A sípcsontomat ütöttem be, és ez nagyon fájt. De akármilyen fájdalom is ér,
nem szoktam káromkodni, ahogy akkor sem szitkozódtam. Egy korlát lehet szép dísz és segíthet a közlekedésben. De a látássérülteknek ennél többet jelent:
biztonságot. A helyesen kivitelezett korlát a lépcsők mellett megszakítás nélkül halad, a lépcsők szünetében sem szakad meg, hogy folyamatosan lehessen
követni a lépcsők irányát. Mert ha „elfogy” a korlát, a vakok nem tudják, hogy folytatódik-e a lépcső vagy csak forduló van, és ez balesetet okozhat. A
korlátnak kerek és sima felületűnek kell lennie, hogy jól meg lehessen fogni. A díszgombokkal és mintákkal ékesített korlát nehezen követhető. A lépcsőfordulókba
semmilyen taktilis akadályt nem szabad elhelyezni, például virágcserepet, mert a vak embereket ez megzavarja abban, hogy a korlát hol folytatódik. #vak

Részlet a készülő könyvből.

Akadálymentes ajtó

A látássérült emberek a közlekedésüknél különböző ajtókat kell, hogy használjanak.
A legideálisabb a lengőajtó, hiszen az mindig becsukódik, így nem lehet nekimenni. De olyannak kell lennie, hogy ne csapódjon erősen vissza. A hagyományos
ajtók nyílhatnak befelé és kifelé, amiből az előbbi a kedvezőbb a vakok számára. Befelé nyílónál ugyanis nem mennek neki az ajtónak és nem ütik meg magukat.
Míg a kifelé nyílónál nekimehetnek és akadályozhatja őket a fal követésében. Abban az esetben jobb a kifelé nyíló, amikor közvetlenül az ajtó mögött van
egy lépcső. Mert befelé nyíló ajtó esetén nincs elég hely arra, hogy fehér bottal a látássérült sérülés nélkül felderítse a területet. A legrosszabb a
forgóajtó, mert vakon nem lehet tudni, hogy mikor kell belépni és milyen sebességgel kell haladni a balesetmentes kijutáshoz.

Újabb részlet a készülő könyvből, mely eset mellesleg ezen a héten történt velem.

Elvitte a villamos

Nem rég történt velem munkából
haza felé jövet Budapesten a Boráros téren, hogy hallottam a 4-6-os villamos – amire fel akartam szállni –,hogy már csenget, ezért nem is akartam rohanni,
de csak nem indult, emiatt gondoltam gyorsan felpattanok rá. A fehér bottal szoktam megkeresni az ajtót és magam előtt kisé benyúlok a villamos belsejében,
miközben én még a járdán vagyok; megnézem "felderítem" például, hogy közvetlenül áll-e valaki az ajtóban, azaz van-e akadály az útban avagy simán beléphetek
a jármű ajtaján, nos ez most is így történt: a bottal rendesen benéztem a villamosba, hiába már csengetett és csukta is be az ajtókat. Nem a cica vitte
el a nyelvemet, hanem a villamos a botomat. Kiabáltam a sofőrnek, hogy állj meg, de nem kezdtem el futni a villamos mellett fogva a kint maradt bot végét,
mert nem akartam esetleg neki futni valakinek, aki ott áll és nem tehet semmiről. A bot vége azért a kezembe maradt, amit eldobtam. Kíváncsi vagyok, mi
történt a bot azon részével, ami a villamoson maradt és hogy miket gondolhattak a villamoson utazók, amikor ezt látták. Még szerencse, hogy közel lakok
a villamoshoz, mert segítség kérése nélkül szépen lassan előre tartott kézzel haza jöttem. Itthon van tartalék fehér botom; felkészülve a bármikor előforduló
bot eltörésre vagy bármi más esetre.

Lift

Részlet a készülő könyvemből.

A vakbarát lift nem érintőkijelzős, hanem Braille írással ellátott nyomógombokkal rendelkezik. A legjobb segítséget az nyújtja
a vak embernek, ha a liftbe beszélőpanel is be van építve, amely kellő hangerővel elmondja, hogy melyik szintre érkezett a lift, a hívógombokon manuálisan
tapintható nyilak és Braille feliratok is vannak. A gyengénlátókat pedig az segíti, ha a kijelzőn nagyméretűek a számok.

Vakonlátó Balogh Róbert vagyok.

39 éves mellesleg vak vagyok. Budapesten élek és dolgozok.
Szociális munkás és gyógymasszőr a végzettségem.
Ha lesz rá érdeklődés írok a velem történő eseményekről is.

Az első készülő könyvem címe: Látatlanul. Többnyire saját életemből hozok példákat és sztorikat az adott témákhoz, így a könyvből
némileg engem is meglehet ismerni. Szeretném, ha nem látatlanul lennénk az emberek számára, hanem megismerve a látássérülteket a többségi társadalom számára
láthatóvá válnánk azáltal, hogy megismerik a látási fogyatékkal élőket. Célom olyan könyvet írni, amiben vak emberként születve leírok mindent, amit én
tudok a látássérültekről bele értve a leghétköznapibb dolgokat is; többek közt: hogyan mosunk fogat, hogyan főzünk, hogyan közlekedünk, hogy álmodunk,
milyen munkakörökben dolgozunk, milyen sportolási lehetőségeink vannak, hogyan ismerkedünk, becsukjuk-e csókolózás közben a szemünket, mennyire számít
a másik hangja, a külső és belső és mi a legjobban, hogyan használjuk a számítógépet és telefont, hogyan tanulunk általános iskolától az egyetemig, mit
tud és miket nem a vakvezető kutya..., nézünk-e filmeket tvben és moziban, ha igen hogyan, hogyan vásárolunk, milyen az akadálymentes: járda, korlát, lift...,
bemutatok pár híres látássérültet és könyvem utolsó részében bemutatok külföldön már létező foglalkozásokat, sportokat, a vakvezető pónilovat és saját
ötleteimet, amelyeket itthon is meg kellene valósítani.

A készülő könyvből olvashattok részleteket és kulissza titkokat + információkat és természetesen kérdezhettek is; szívesen válaszolok és a véleményetekre is kíváncsi vagyok, szóval bátran írjatok majd a bejegyzésekhez!

Facebook link, ahol követhettek:
https://facebook.com/vakonlatobaloghrobert